2014. július 17., csütörtök

Marie Desplechin: Totál titkos naplóm 1-2.
(Bíbor pöttyös könyvek)

Február 12.
Tíz másodperc. Ennyi sem kell, hogy az ember tönkretegye az életét. Ha valaki, akkor én tudom. Egy perce sincs, hogy megtörtént…
Épp odaértem a lépcsőházunk bejárati ajtajához - egyik kezemben egy átlagos bagettel, a másikban némi apróval –, amikor a semmiből egyszer csak ott termett előttem a Névtelen Szépfiú. Alig öt centiméter választott el bennünket egymástól (ő épp elhagyni készült az épületet, én pedig belépni az ajtón, úgyhogy majdnem össze is koccant a homlokunk). Igéző szemével derűs pillantást vetett rám, mire én lesütöttem az enyémet – a tekintetem, mondhatni, a föld alá hatolt, jó mélyre, valahová a csatornarendszer és a gázvezeték közé. Egyszer csak barátságos hang csendült az esti levegőben:
- Nahát! Aurore! Jól vagy?
Vagy ezer évig álltam ott tátott szájjal, mire nagy nehezen erőt vettem magamon, és a képébe üvöltöttem:
- Vuá! Köci!
Igen. Szó szerint ez hagyta el a számat. Egy kamaszlány viszontagságai, kesergései, kalandjai. Csípős, szúrós, maró.
Fergeteges.

Még soha életemben nem hallottam rosszabb, unalmasabb és ártalmasabb zenét attól, amit a bandáddal játszotok.
Mire Areski összeroskad, és a hasát fogva fetrengeni kezd a homokban. Pont, mint a Ryan közlegény megmentésében. Talán épp itt, a parton fog kipurcanni. Aztán mikor már eltökélem, hogy egy rúgással megszabadítom a szenvedéseitől, nagy bánatomra Samira és Hélène félbeszakítanak. Arcukon enyhe irigység tükröződik, amint éppen felénk tartanak.
– Ti meg miről dumáltok? – faggatózik Samira. – Úgy fest, jól mulattok.
Areski feláll, megtörli a szemét és rám bök az ujjával.
–Miatta van! – nyöszörgi. – Halálra röhögöm magam, annyira vicces a csaj.
Klassz. Szereztem egy új, mazochista barátot. Totál bámulatba ejtem. Odáig van értem, nem kérdés.
Egy kamaszlány viszontagságai, kesergései, kalandjai. Csípős, szúrós, maró.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése